kHűvös szél süvített az arcomba, ahogy lassan ébredeztem.
Fáradt nyikorgás hallatszódott mellőlem, mire nagyokat pislogva kinyitottam a
szemem, hogy körülnézhessek. Ismerős szobában találtam magam, bár a helyiségben
félhomály uralkodott, mégis ki tudtam venni az elnyűtt bútorokat és a régi,
szakadt függönyt, amint őrült táncot járt a nyitott ablak előtt. Éles fájdalom
hasított a fejembe, ahogy megpróbáltam felülni a koszos matracon, ami
fekhelyemül szolgált. Az ajkamba haraptam, elnyomva ezzel egy halk nyöszörgést,
majd a fejemet fogva feltápászkodtam és kicsoszogtam a rövid folyosóra. A
szemközti ajtó mögül csörömpölés hallatszódott, amit dühödt káromkodás kísért.
Összehúztam a szemöldököm, ahogy lenyomtam a kilincset és belestem a konyhába.
Meghökkentett a látvány, ami odabent fogadott. A csempén összetört tojások
voltak mindenfelé, a pulton felborítva, szanaszét hevertek a tányérok, miközben
a bűnös tehetetlenül ácsorgott a rendetlenség közepén.
- Hát itt meg mi történt?
- Reggelit akartam csinálni, de a konyha fellázadt ellenem –
felelte bűnbánóan, mire halványan rámosolyogtam.
Dylan volt az én mindenkori támaszom. Ő volt az, aki
gondolkodás nélkül haza ráncigált, mikor már öntudatlan állapotba kerültem
egy-egy buli után. Aki beáldozta, rám az egész havi keresetét, csakhogy
letehesse az óvadékot minden sitten töltött éjszakám után. Aki, ha kell, minden
második estét mellettem töltött a fürdőben, és szó nélkül tűrte, amíg a testem
regenerálja magát az alkoholmérgezés után. A legjobb barátom volt.
Évekkel ezelőtt találkoztunk először. Épp egy hatalmas
buliból tartottam hazafelé, mikor három szintúgy részeg ribanc belém kötött egy
félreeső utcában. Láttam már őket korábban is, New York egyik elit főiskolájára
jártak. Piszkosul gazdagok voltak, és előszeretettel adták ezt más emberek
tudtára, mintha nem lett volna elég nyilvánvaló. Az aznap este elfogyasztott
alkoholmennyiség már kellőképpen elködösítette az elmémet, a józan
ítélőképességem órákkal ezelőtt elhagytam az egyik pohár fenekén. Bizonytalanul
imbolyogva, de azzal a határozott szándékkal indultam meg feléjük, hogy én
bizony most a szart is kiverem mindegyikből. Már lendült volna a kezem a
magasabb szőke felé, mikor valaki megszorította a csuklóm, és halkan duruzsolva
a fülembe elráncigált onnan. Vadul rángatóztam, küzdöttem ellene, de erős kezei
vasmarokként tartottak. Nem mondta meg ki ő, miért van itt és egyáltalán mit
akar tőlem, én meg egy idő után belefáradtam az értelmetlen kérdésekbe, és
engedtem, hogy magával ragadjon a sötétség. Másnap reggel ebben kicsi, de
otthonos lakásban ébredtem, és az óta szinte az otthonommá vált ez a hely. Nem
firtattuk a tegnap estét, úgy tettünk mintha az, hogy most itt ülünk egymással
szemben és békésen reggelizünk, teljesen normális lenne. És az is volt.
Egyetlen egyszer kérdeztem rá, miért mentett meg annak idején.
- Mikor gyerekkoromban tönkrement a kedvenc játékom nem
engedtem, hogy kidobják. Szerettem azt az ütött, kopott vackot. Hiába ígérték a
szüleim, hogy kapok egy másikat, én nem tágítottam. Minden egyes csavarját
megőriztem, míg nem egy nap sikerült összeraknom. Azóta is ott pihen a
polcomon, és örülök, hogy annak idején nem hagytam elveszni. Tudod, rá
emlékeztetsz.
Egy időben védelmező tigrisként járt a nyomomban, megpróbált
eltiltani az alkoholtól, minden önpusztító szertől, amiket előszeretettel
alkalmaztam magamon. Eltelt egy év. Egy kínkeserves, vitákkal teli év. De
feladta. Rengeteget beszélgettünk arról, miért vagyok az, aki. Egy lecsúszott,
céltalan senki. Kényesen kerülgettem a témát, és ezt ő is érezte. Nem akartam
beszélni róla, nem akartam, hogy szánalommal a szemében nézzen rám. Higgye azt,
hogy egy felelőtlen szajha vagyok, azt könnyebben elviselem. Az elmúlt években
nem próbált meg visszatartani, nem tett szemrehányó megjegyzéseket a viselkedésemre
és szó nélkül tűrte, hogy minden második éjjel mellettem kell virrasztania,
nehogy feldobjam a talpam véletlenül.
Az egyetlen ember volt, akit közel engedtem magamhoz.
Képtelen lettem volna elviselni, hogy még több ember életét tönkretegyem a
puszta létezésemmel. A Dylan miatt érzett bűntudatommal már meg tanultam együtt
élni. Ő döntött úgy, hogy mellettem marad. Adtam neki elég időt arra, hogy
rájöjjön, menthetetlen vagyok.
- Engedj oda – nevettem rá, majd a felmosóért nyúltam és
segítettem eltakarítani a mocskot, amit maga után hagyott.
A frászt segítettem, az a lusta dög fogta magát, levágódott
az egyik székre és barátságos mosolyával nyugtázta, hogy a takarítás megint rám
maradt. Dylan a maga módján egy nagyon szorgalmas és odaadó srác volt, de ha
házimunkára került a sor felmondta a szolgálatot. Sosem nehezteltem rá emiatt,
nem is lett volna jogom. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte.
- Mi a terved estére? – kérdezte, miközben fellapozta a
tegnapi újságot, amit az asztalon felejtett. A hangja közömbösnek tűnt, de
éreztem a mögötte rejlő óvatos kíváncsiságot. Tudni akarta mire számíthat.
- A szokásos.
Nem volt értelme hazudnom neki, átlátott rajtam, mintha csak
egy nyitott könyv lennék számára. Lusta morgással nyugtázta a mondandómat.
- Nem szeretném, ha ma elmennél itthonról.
Döbbenten fordultam hátra, szinte vártam mikor neveti el
magát. De nem tette. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, ugyan olyan
kifejezéstelen tekintettel meredt arra az átkozott újságra, mint eddig.
- Hogy mondtad?
- Jól hallottad. Éjszakás vagyok, és nem akarlak egyedül
elengedni úgy, hogy nem vár itthon senki.
Nem tehettem róla, akaratlanul is felnevettem. Rég hallottam
már tőle ezeket a szavakat, és nem számítottam rá, hogy megint előkerülnek.
Korábban is előfordult már, hogy éjszakára hívták be a munkahelyére, olyankor
általában visszafogtam magam és ezzel le is tudtuk a dolgot. Nem értettem
aggodalmát. Tiltakozásra nyitottam a szám, de jéghideg pillantása belém
fojtotta a szót. Egy keserű mosoly kíséretében megfordultam, letettem a
kezemben tartott tányért és visszavonultam a szobának csúfolt menedékhelyemre.
Az ablakhoz léptem és rutinos mozdulattal berántottam a
sötétítőket, majd arcomat a párnába temetve lerogytam a rozoga ágyamra.
Fogalmam sincs meddig feküdtem úgy mozdulatlanul, reszelős
szuszogásom hallgatva, már csak arra eszméltem fel, hogy valaki végigcsoszog az
ajtó túloldalán lévő rövidke folyóson, majd kattant a zár. Elment. Egy nagy
sóhaj kíséretében fordultam át a hátamra, hogy a következő pár órát a változatosság
kedvéért a plafon bámulásával töltsem. Hónapok óta talán ez az első itthon
töltött szombat estém. A kis digitális óra az éjjeliszekrényemen pityegni
kezdett, jelezve, hogy ismét eltelt egy óra. Ütemesen dobolva a lábammal
vártam, hogy teljen az idő. Igyekeztem elterelni a gondolataim, amik makacs
módon mindig visszatértek és kegyelmet nem ismerve ostromoltak. Mintha minden
összeesküdött volna ellenem, a tudatalattim egyre inkább azt sarkallta belém,
hogy szegjem meg ki nem mondott ígéretem és engedjek az édes csábításnak.
Végülis a múltkor láttam ott egy elég szemrevaló srácot, biztos vagyok benne,
hogy ma is ott lesz. Mindezek mellett a belsőm szinte könyörgött, hogy ismét
megmártózhasson a megváltást jelentő tudatlanságban.
Nem! Nem okozhatok neki megint csalódást. Ennél jobb vagyok,
ennél jobbat érdemel.
***
Jeges szél süvített az arcomba, halkan szitkozódva rántottam
az arcom elé a sálam, hogy valamelyest enyhítsek a fogaim vacogásán. Csípős,
novemberi este volt, de mindennek ellenére az utcákon nyüzsögtek az emberek.
Még csak most kezdődött az igazi élet. Fogalmam sincs mi történt az elmúlt egy
órában. Az egyik pillanatban még az ágyamban szenvedtem, míg a következőben már
a kabátommal a vállamon szaladtam le a lépcsőkön. Azt hiszem, ezt hívják függőségnek.
Mikor az elméd már nem képes önálló döntéseket hozni, csak ész nélkül rohan a
veszte felé. Valahol mélyen motoszkált bennem egy hang, amely egyfolytában azt
kántálta: helytelenül cselekszem. Megint. Ám volt egy másik, sokkal erősebb
hang, ami elnyomott minden mást. Az, ami miatt most belépek a RED ajtaján.
Az erős basszus azonnal remegést küldött végig a testemen,
ahogy közelebb értem a hangfalakkal körbevett tánctérhez. Elfoglaltam a
szokásos helyem közvetlen a pult szélén, a lehető legtávolabb mindentől. Riley,
a pultos azt a vigyort küldte felém, amit csak kiváltságos személyeknek
tartogatott. Amilyen én is voltam.
- Üdv ismét, madárkám. Mit hozhatok?
- A szokásosat, whiskyt tisztán.
- Máris – és már fordult is a poharak felé.
Lustán járattam körbe a tekintetem a kínálatot méregetve.
Nem akartam ma senkivel komolyabban összegabalyodni, de egy kis kaland még nem
árthat. Már épp kezdtem lemondani róla, hogy van a teremben olyan, akire
érdemes lenne időt szánni, mikor összeakadt a tekintetem egy igézően ravasz,
kék szempárral. Időközben Riley elém lökte a rendelésem, amit anélkül emeltem a
számhoz, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust. Az idegen 3 székkel odébb
ült, szürke, testhezálló pólóban és fekte farmerben. Barna haja kócosan tapadt
kissé izzadt homlokába. Nem nézett ki rosszul, igazából kifejezetten helyes
volt. Arcán csibészes mosoly játszott, ami akaratlanul is egy kis játszadozásra
késztetett. Megnyaltam az ajkaim, majd lesimítva rövid szoknyámat felálltam.
Nem öltöztem olyan kihívóan, mint általában, de azért a rövid fekete ruhám
kirakatba tette, amim volt. A háta mögött álltam meg, kezeimmel körülöleltem a
nyakát, miközben a füléhez hajoltam.
- Tetszel nekem – sóhajtottam, bevetve minden létező
csáberőmet.
Éreztem, ahogy finoman megborzong, de nem adta magát ilyen
könnyen. Sokatmondó mosolya bosszantott, nem szerettem, ha valaki kérette
magát. Meghúzta a sörét, majd megfordult a székén, hogy közvetlenül velem
szemben legyen. Kezei először a csípőmet találták meg, majd gyengéd simogatással
lejjebb vándoroltak a combomig. Mikor már kezdtem volna élvezni a dolgot,
hirtelen vad dulakodás vonta el a figyelmünket a terem másik végében. Nem volt
megszokott a kocsmai verekedés egy ilyen helyen, a Red mindig gondosan ügyelt
rá, hogy kulturált keretek között történjen minden. A tömeg azonnal
odatömörült, lelkesen kiabálva bíztatták a két konfliktusba kerülőt. Mit sem
törődve a sráccal, megpróbáltam átfurakodni az embereken, hogy megnézzem, mi
folyik ott.
- Te gazdag kis pöcs, takarodj vissza oda, ahonnan jöttél.
Semmi keresnivalód itt – üvöltötte Chris. Látásból ismertem már, sokat járt
ide, de még sosem beszélgettünk. Előtte egy megszeppent szőke srác kuporgott,
látszólag jól bírta a sarat, de biztos voltam benne, hogy a vér is megfagyott
benne. Chris a maga 190 centijével, tetovált, vaskos karjaival nem volt túl
szívmelengető látvány.
- Nincs jogod elküldeni – védekezett, bár a hangja
megremegett közben.
Vasalt ingjében és márkásnak tűnő nadrágjában tényleg nem
illet bele a képbe. Sosem láttam itt, de még a környéken se. Olyan srácnak
tűnt, akit a szülei arra neveltek, hogy messzire kerülje az ilyen helyeket.
Chrisnek se kellett több, haragos morgást hallatva előre
lendült és a gallérjánál fogva megragadta. Másik keze a magasba lendült, készen
arra, hogy kidekorálja a gyerek arcát. A testem akaratom ellenére mozdult, az
utolsó pillanatban léptem közéjük, hogy egy határozott ütéssel eltérítsem az
öklét. Értetlenül nézett rám, meglepte hirtelen cselekedetem.
- Menj innen, ez nem a te dolgod – lökött félre, de nem
hagytam magam.
- Nem is a tiéd, hagyd ezt a szerencsétlen elmenni, ne
alacsonyodj le erre a szintre – feleltem megpróbálva a józan eszére hatni.
Feltéve, ha van neki olyan.
Néhány feszült pillanatig csendben méregetett, majd
lekezelően intett egyet felénk a kezével, mielőtt megfordult volna.
- Többet ne lássalak meg erre, szutyok – köpte vissza,
mielőtt végleg kilépett volna az ajtón.
Reszketeg sóhaj hallatszódott mögülem, megacélozva magam
indultam vissza a helyem felé. Nem kívántam tovább foglalkozni a gyámoltalan
idegennel. Megmentettem az irháját egy csúnya veréstől, de ennyi. Nem vártam
érte köszönetet, magyarázatot meg végképp nem. Valójában nem is értem miért
avatkoztam bele, nem az én dolgom, felesleges kockázatot vállaltam csak. Mégis,
valami meghatározhatatlan erő vonzott felé, folyton azt sugallva, hogy
közeledjek hozzá. Hallottam, ahogy kétségbeesetten szólongat és a bosszankodó
megjegyzésekből ítélve próbált közelebb férkőzni hozzám. Mire leültem a
székemre a srác, aki alig tíz perce még olyan lelkesen taperolta a lábaim, már
nem volt ott. Bosszúsan fújtattam, amiért hagytam a ma esti programom elszökni.
Hirtelen két kéz találta meg a vállaim, mire lendületből
hátrafordultam, felkészülve arra, hogy megint arrébb tessékeljek egy részeg
idiótát.
- Nem – mondtam gondolkodás nélkül, ahogy felismertem az
előbbi srác arcát.
- Meg se szólaltam – védekezett.
- És ne is tedd, nem vagyok rá kíváncsi.
Reméltem, hogy amint kap egy kis ízelítőt belőlem, inkább
kétszer átgondolja a tetteit és a saját érdekében sarkon fordult majd, de nem
tette. Továbbra is áthatóan méregetett, azokkal a méregzöld szemekkel, amik
megannyi titkot rejthettek.
- Rendben, akkor nem
kell beszélgetnünk – felelte, majd azzal levágódott a mellettem lévő székre.
Már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozhassak, de végül csak egy megadó
sóhajt engedtem ki rajta. Nem volt értelme vitába szállnom vele, a jelek
szerint úgyse hagyta volna annyiban a dolgot.
- Egyébként, Zack vagyok – nyújtotta oda a kezét egy
barátságos mosoly kíséretében. Rá se pillantottam úgy húztam le a poharam
tartalmát.
- Kösz az infót – vakkantottam.
A szemem sarkából láttam, ahogy arcán megrándult egy izom,
ajkát beharapta, elfojtva ezzel egy pimasz mosolyt. Ebben aztán van kitartás,
gondoltam.
- Gondolom, te nem szándékozol bemutatkozni.
- Nem.
Visszahúzott kezével megtámaszkodott a pulton, miközben
engedve a késztetésnek, szélesen elvigyorodott a reakcióm hallatán. Szó nélkül
pislogtam rá, igyekeztem megőrizni a ridegségem, de minden egyes eltelt perccel
egyre nehezebbé vált. A puszta jelenléte, az, hogy minden gorombaságom ellenére
is itt ült, és érdeklődéssel csüngött a szavaimon megrepesztette az álcám.
Végül is, az előző csalim elúszott, nekem pedig volt egy egész estém, amit nem
szerettem volna egyedül tölteni. Magamba láncolva az érzéseim elengedtem magam,
hagyva, hogy csak a testem vezéreljen. Lassan előrébb hajoltam, ujjaimmal
mindenféle mintát rajzoltam a felsőtestére, miközben észrevétlenül egyre
közelebb férkőztem hozzá. Meglepettséget láttam megcsillanni a szemeiben, de
hamar rendezte vonásait és érdeklődve várta a folytatást. Egy gyors mozdulattal
kipattintottam a legfelső gombot az ingjén, majd arcomat a nyakához simítva
suttogtam: - Kövess!
Több se kellett neki, azonnal felpattant és szorosan
mögöttem sasszézott végig a tömegen. A hátsó kijárat felé vittem, ami a klub
oldalára nyílt.
- Hé, a tábla szerint nem lenne szabad itt lennünk.
- Köpök a szabályokra – elégedett morgással válaszolt.
A magas épület árnyékot vetett a sikátorra, a kezemmel
tapogatózni kellett, hogy ne bukjak fel semmiben. Mikor sikerült elég távolra
keverednünk az utca zajától, fordítottam a helyzeten és a gallérjánál
megragadva a falnak löktem. Gyakorlatias mozdulatokkal kezdtem először a nyakát
puszilgatni, majd egyre feljebb haladva beborítottam vele az arcát is. Rövid
borostája csiklandozta az arcom, ahogy bújtam hozzá. Halk sóhajok hagyták el
ajkait, majd a kezdeti kábulatból észhez térve, most ő kapta el a csípőmet,
hogy egy határozott mozdulattal fölém kerekedjen. A hideg fal nyomta a hátamat,
fagyos borzongás futott végig a gerincemen, ahogy egy apró fuvallat meglengette
a hajam. Zack szorosan velem szemben állt, szuszogását a kulcscsontomnál
éreztem, ahogy lehajtotta a fejét. Mindketten tétováztunk, és csak vártunk
arra, hogy valamelyikünk megtegye az első lépést. A klub őrült zsivaját
elnyomták a falak, a csend hatalmas lepelként telepedett ránk, körülvéve
mindent. Nem volt kínos, sokkal inkább megnyugtató. Szokatlanul jó érzés volt
csak lenni, mindenféle ok nélkül. Kiélvezni a pillanatot, hogy csak ketten
vagyunk ebben a teljesen abszurd helyzetben. Semmit sem tudtunk a másikról,
mégis ahogy itt álltunk egymással szemben, úgy éreztem, mind ez nem számít.
Mekkorát tévedtem.
A felismerés váratlanul csapott le rám, ijedség áradt szét
az érzékeimben, elűzve ezzel az iménti boldog szenvedélyt. Nem gondolkodtam,
ösztönös cselekedettől vezérelve eltaszítottam magamtól. Egy pillanatig
kábultan pislogott rám, majd összeszedte magát és értetlen arca kíváncsian
várta a magyarázatom.
- Én… ezt nem tehetem.
- Micsodát? Miről beszélsz? – Csak ráztam a fejem, mint aki
nem ért a szóból. Miről beszélek? Magam sem tudom. – Barátod van?
A kérdése kizökkentett, nem számítottam rá, hogy ezt a
következtetést vonja majd le a viselkedésemből.
- Mi? Nem, nem erről van szó.
- Nem gond, csak szólhattál volna – folytatta.
- A fenébe is, kussolj már egy kicsit- förmedtem rá, mire
azonnal visszalépett. – Nem… Nem is ismersz engem, mégis hajlandó lettél volna
itt és most úgy ugrálni, ahogy fütyülök neked.
- Nem mintha neked annyira ellenedre lett volna a dolog –
dobta vissza a labdát.
- Nem ismersz engem!
- Ahogy te se engem.
A hangja nyugodt volt, mégis határozott, ami szinte
megkövetelte, hogy komolyan vegyék. Kisfiús megjelenése mögött egy nagyon
komoly és érett srác lapult, amennyire meg tudtam ítélni az elmúlt percek
alapján.
- Jogos – feleltem végül halkan. – Én viszont ilyen
elcseszett vagyok. Az emberek jelentéktelenné váltak az életemben. Nem érdekel
a neved, a korod, hogy hol laksz, vagy épp mivel foglalkozol. Engem az érdekel,
hogy egy éjszakára elfeledtesd velem a nyomorult életem. És ha ez sikerült,
gondolkodás nélkül tovább állok.
Kemény szavaim megfagyasztották a levegőt körülöttünk. Az
állát szorosan összezárta, de ezen kívül semmi jelét nem mutatta gondolatainak.
Zöld szemei tökéletesen elrejtettek előlem mindenféle érzelmet.
- Na, mondd ki nyugodtan mire gondolsz. Vágd a szemembe, hogy
egy ribanc vagyok. Megérdemlem. Gyerünk! – kiabáltam.
Megijedtem. Féltem attól, amit kiváltott belőlem a
jelenléte. Most kellett meghúznom a falat magunk között, még mielőtt bármi
elkezdődne. Alig egy órája ismerjük egymást, mégis elérte, hogy meglágyuljon
irányába a szívem, és ha csak egy pillanatra is, de megtörte a gondosan
kialakított képet magamról. El kellett löknöm őt és olyan messzire kergetni,
amennyire csak lehetséges volt.
- Menj már, fuss amíg tudsz.
- És ha nem akarok? – kérdezte nyugodtan, de éreztem a
hangjából áradó távolságtartást.
Keserűen felnevettem.
- Nem választás kérdése, édes. Hidd el, a saját érdekedben
beszélek. Nem vagyok jó ember és te többet érdemelsz egy kalandnál. Na, fogd a
nyúlcipőt és kotródj innen. Ez nem neked való hely.
Némán emésztgette szavaim, vártam volna, hogy tiltakozni
kezdjen, de nem tette. Aprót biccentett felém, majd szemét az útra szegezve
elindult. Mikor mellém ért, még egyszer, utoljára hozzám hajolt.
- Egy szavadat se hiszem el – suttogta és azzal eltűnt a
sötétségben, ott hagyva engem egyedül a gondolataimmal és a feldúlt
érzéseimmel.
***
A kis afférunk után nem volt kedvem visszamenni, így haza
vonszoltam magam. Beesve az ajtón csalódottan tapasztaltam, hogy Dylan nincs
itthon. Miért is lenne, hisz mondta, hogy éjszakára van beosztva. Akkor, amikor
a leginkább szükségem lenne rá.
Ledobáltam magamról a ruháim, majd Dylan egyik pólóját
magamra rángatva bevonultam a szobámba. Kulcsra zártam az ajtóm, hiába voltam
egyedül, szükségem volt egy kis biztonságérzetre.
Lekuporodtam a sarokban, magamra húztam egy pokrócot és
gondosan becsavarva vele testem elhelyezkedtem. Szabad kezemmel vakon
tapogatóztam magam körül, amíg meg nem találtam, amit kerestem. A gyújtó halk
szisszenéssel kelt életre, ahogy meggyújtottam a számban lógó csikket.
Elbűvölve figyeltem a gomolygó füstöt, amely pofátlanul beférkőzött mindenhova
bizonyítékul szolgálva milyen szánalmas is vagyok valójában. Keserűen
felnevettem, majd mélyet szippantottam az andalító méregből. Ma majdnem
megtörtem, ez a fiú… Annyira ártatlan, olyan tiszta és jó. Meg se érdemeltem
volna egy ilyen srácot. Sosem lett volna hozzá erőm, hogy magammal rántsam a
mélybe. Higgye csak azt, hogy egy önző ribanc vagyok, ezzel meg tanultam együtt
élni. Egyel több, vagy kevesebb ember utál, oly mindegy. Belefér.
Nevetséges, amit csinálok. Semmi értelme annak az életnek
csúfolt szutyoknak, ami körülvesz.
